Kesztölci

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a Föld napja alkalmából

 

Kedves Testvérek!

Április 22. a Föld napja, amelyen 175 országban számos akcióval irányítják a figyelmet Földünk ökológiai értékeinek megóvására. Ezen alkalomból a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevélben hívja fel a hívek figyelmét a keresztény ember Földünkért, közvetlen környezetünkért viselt felelősségére.

A teremtett világ védelme a Katolikus Egyház tanításának egyik fontos gondolata, amely korunkban aktuálisabb, mint valaha. Ferenc pápa – aki Róma püspökeként a szegények és a természet védelme iránti elkötelezettségből vette fel a természet védőszentjeként tisztelt Assisi Szent Ferenc nevét – különösen nagy hangsúlyt fektet erre a témára.

A Szentatya 2015-ben adta ki Laudato Si’ kezdetű enciklikáját „közös otthonunk gondozásáról”, amelynek első bekezdése így szól:

„»Áldott légy, Uram« – énekelte Assisi Szent Ferenc. Ezzel a gyönyörű himnusszal arra emlékeztetett minket, hogy közös otthonunk olyan, mint egy nővér, akivel osztozunk a létben és olyan, mint egy szép anya, aki karjába zár minket: »Áldott légy, Uram, földanya-nővérünkért, ki fenntart és ellát minket, gyümölcsöket terem, színes virágokat és füvet!«”.[1]

A Szentatya enciklikájának első sorai méltón és világosan fejezik ki a keresztény ember és a természet eredeti kapcsolatát. Ez a kapcsolat azonban az elmúlt évszázadokban, a felvilágosodás és az ipari forradalom óta eltelt időszakban megváltozott, ezt pedig „földanya-nővérünk” sínylette meg. Itt az idő, hogy megváltozzunk és megváltoztassuk a világot – a Szentatya szavaival élve: ökológiai megtérésre van szükség.

„Ha »a külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek«, a környezeti válság mély belső megtérésre hívó felszólítás. De azt is el kell ismernünk, hogy vannak olyan elkötelezett és imádságos keresztények, akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nem egyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására és így inkoherenssé válnak. Ökológiai megtérésre van tehát szükségük, amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban. Annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat, s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja”.[2]

A Föld napja alkalmából felidézve a Szentatya gondolatait Isten művének védelmezéséről, érdemes körbetekintenünk Magyarországon: milyen ránk bízott tájakban, természeti értékekben és erőforrásokban láthatjuk közvetlen környezetünkben, hazánkban a Teremtés csodáját. Körülvesznek minket vizeink, termőföldjeink, gyümölcsöseink és erdőink, egymástól elválaszthatatlan egységben hirdetik Isten dicsőségét és táplálnak mindannyiunkat. Ebben az egységben kiemelt szerepük van az erdőknek, ami nem csupán anyagiakban felbecsülhetetlen értékű életközösség, hanem az összes többi, tehát a vizek, a termőföld és az emberek védelmezője. Ahol az erdő gyarapodik, ott nem terjed a sivatag. Az erdő óvja a vizek tisztaságát, megakadályozza, hogy a termőföld terméketlenné váljon, megújuló nyersanyagokat és energiaforrást ad és biztosítja számunkra a testi és lelki megújulást a természet közelségében. Az erdő védelmezi Isten művét, miközben maga is az Ő alkotása. Ha tehát követjük a Szentatya útmutatását és elhisszük, hogy feladatunk és keresztény hivatásunk része a természeti értékek mint Isten műveinek védelmezése, akkor ezt a legkézenfekvőbb módon a közvetlen környezetünkben tudjuk megvalósítani.

De hogyan kezdjük a megvalósítást? A legfontosabb útmutatás, amelyet Ferenc pápa ad: közösen.

„Ahhoz, hogy megoldjunk egy ilyen bonyolult helyzetet, amilyennel a mostani világnak szembe kell néznie, nem elég, ha mindannyian külön-külön jobbá válunk. Az egymástól elszigetelt egyének elveszíthetik képességüket és szabadságukat arra, hogy legyőzzék az instrumentális ész logikáját és kiszolgáltatva maradnak az erkölcs nélküli, a társadalmi és környezeti érték nélküli fogyasztói gondolkodás kénye-kedvének. A társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni, nem pusztán az egyéni javak összegzésével: »Ennek a feladatnak a követelményei akkorára növekedtek, hogy egyéni kezdeményezésekkel és individualista szellemben nevelt egyének összefogásával nem lesznek teljesíthetőek. Az erők összefogását és a megvalósítás egységét teszik szükségessé«. A tartós változás dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben közösségi megtérés is”.[3]

A Szentatya összefogásra, kapcsolódásra, együttes cselekvésre hív bennünket. Ahogyan az erdő fái együtt, közösen alkotják az erdőt, úgy kell nekünk is együtt dolgoznunk Isten műve védelmezésén.

A magyar nyelv gyönyörű. Ahogyan az Egyházban az emberek között megvalósuló szeretetközösségről beszélünk, úgy a magyar tudományos nyelv életközösségnek nevezi az élőlények egy helyen és egymásra utalt kapcsolatban élő csoportját. Ebben a vonatkozásban is gondolhatunk példaként az erdőre, a legösszetettebb életközösségre, amely Isten művének része és jelképe: ha vigyázunk rájuk, abban valamennyien megélhetjük a Szentatya ökológiai megtérésre irányuló felhívását.

Mindannyiunk életútja más és más lelki tájakon vezet, munkánk és hivatásunk más és más feladatokat ad. A természeti értékek, az erdők megóvása melletti elköteleződés azonban összekapcsolhat bennünket. A Föld napja alkalmából arra buzdítjuk a híveket, hogy plébániai közösségekben, hittancsoportokban, imakörökben és lelkiségi mozgalmakban együttesen éljük és valósítsuk meg ezt a nagy, közös küldetést: Isten művének, a teremtett világnak a megóvását.

 

Ehhez kérjük Isten segítségét Ferenc pápa szavaival:

„Mindenható Isten,

te az egész világmindenségben,

de legkisebb teremtményedben is jelen vagy,

és gyengéd szeretettel veszed körül

mindazt, mi létezik.

Öntsd belénk szereteted erejét,

hogy óvjuk az életet és a szépséget,

tölts el minket békével,

hogy fivérként és nővérként éljünk,

és ne ártsunk senkinek!

Szegények Istene,

segíts, hogy megmentsük azokat,

akik e földön magukra hagyva és elfeledve élnek,

de akik olyan értékesek szemedben!

Gyógyítsd meg életünket,

hogy védelmezői legyünk a világnak,

ne kifosztói,

a szépség terjesztői legyünk,

ne a szennyezésé és a pusztításé!

Érintsd meg azok szívét,

akik csak haszonra törekszenek,

a szegények és a föld kárára!

Taníts meg, hogy felfedezzük minden dolog értékét,

hogy ámulattal tekintsünk rájuk,

hogy felismerjük: szoros egységben vagyunk

minden teremtménnyel

végtelen világosságod felé vezető utunkon!

Köszönjük, hogy minden nap velünk vagy!

Kérünk, légy segítségünkre

az igazságosságért, a szeretetért és a békéért

folytatott küzdelmünkben!”[4]

 

Budapest, 2024. április 17.

 

[1] Laudato Si’, 1.

[2] Laudato Si’, 217.

[3] Laudato Si’, 219.

[4] Laudato Si’, Ima a Földünkért.

 

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az áldásról

 

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai a következő üzenettel fordulunk lelkipásztorainkhoz és Egyházunk tagjaihoz.

A Hittani Dikasztérium Fiducia supplicans kezdetű, az áldások lelkipásztori természetéről 2023. december 18-án kiadott nyilatkozata nem változtatja meg a Katolikus Egyház kezdettől vallott hitét és tanítását a házasságról és a nemi erkölcsről. Hazánk lelkipásztori helyzetét mérlegelve a Püspöki Konferencia útmutatásként fogalmazza meg a lelkipásztorok számára, hogy nemi identitásától és szexuális orientációjától függetlenül egyénenként minden embert megáldhatunk, mindig kerülni kell azonban azt, hogy a pusztán párkapcsolatban együtt élő, az egyházilag nem érvényes házasságban vagy egynemű párkapcsolatban élő párok számára közös áldást adjunk.

Ugyanakkor minden sajátos élethelyzetben élő testvérünket kísérjük szeretettel és tisztelettel, segítve őket Isten akaratának mélyebb megértésére a Krisztus evangéliuma szerinti élet útján.

Minden sajátos élethelyzetben élő testvérünket kísérjük szeretettel és tisztelettel, segítve őket Isten akaratának mélyebb megértésére a Krisztus evangéliuma szerinti élet útján.

 

 

 

A Bíboros úr közleménye:

 

Turisztikai telefonos applikáció

 

Örömmel tájékoztatom a kedves híveket, hogy elkészült a közös főegyházmegyei tárlatvezető alkalmazás ChurchApp Esztergom-Budapest néven. Az alábbi IOS vagy Andorid linkeken lehet letölteni, vagy az egyes playáruházakban is rá lehet keresni:

 

https://play.google.com/store/apps/details?id=hu.infotec.churchapp

https://apps.apple.com/us/app/churchapp-esztergom-budapest/id6472082367

 

A bővíthető applikációban jelenleg 7 intézmény jelenik meg 4 – magyar, angol, német és szlovák - nyelven, továbbá, több intézményben több túra is elkészült már. Intézményen belül térkép-, és listanézet alapján is lehet „közlekedni” az egyes látnivalók, érdekességek között. Az applikációban hanganyag elhelyezésre, illetve kihelyezett QR kódok beolvasására is van lehetőség.

 

 

 

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele betegek világnapjára

„Odalépett hozzá, és bekötözte …” (Vö. Lk 10, 34)

 

Kedves Testvérek!

Hívő és nem hívő emberek egész generációjának emlékezetébe égett bele Szent II. János Pál pápa utolsó húsvéti Urbi et Orbi áldása. A szent pápa azzal, hogy 2005 Húsvétvasárnapján már nem tudta hallható szavakkal elmondani az áldást, hanem a kereszt jelét a levegőbe rajzolva áldotta meg a téren állókat, a televízió csatornái keresztül sokaknak példát adott arra, hogyan kell keresztény módon megélni a szenvedést. Emberileg nézve erőtlen és kiszolgáltatott volt, mégis utolsó leheletéig az Urat szolgálva élt.

Akkor sokan feltették és talán ma is feltennék a kérdést, hogy milyen élet az ilyen, sőt, élet-e egyáltalán? Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy jelen világunkban megváltozott az élet tisztelete: sokak szemében nem a földi élet maga, hanem csak a fizikai minősége számít. Az ember legyen és ha lehet, maradjon is mindig egészséges, fiatal, sikeres, ha pedig az élet nem ilyen, akkor úgy gondolják, hogy már nem is értékes és le lehet mondani róla.

„Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1, 21) – Szent Pál apostolnak ez a mondata a Filippieknek írt levelében nem más, mint keresztény hitünk foglalta az emberi életről és annak befejezéséről. Mint emberek, természetes módon félünk az ismeretlentől, félünk a szenvedéstől, ám ahogy a szent pápa életpéldája is mutatja: a keresztény ember nem keresi sem a szenvedést, sem a halált, viszont elfogadja, azzal a tudattal, hogy a földi élet Isten kezében van, és a földi vándorút nem más, mint felkészülés a Teremtővel való találkozásra.

Ha valaki nem ezzel a tudattal éli az életét, akkor számára a küzdelmek és a szenvedések hiábavalónak és értelmetlennek tűnnek. Élete vége felé vagy súlyos betegen pedig talán csábító lehet a könnyű és gyors búcsút kínáló megoldás. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy a közvélemény csak ezt az utat tekinti egyedül járhatónak: pártolja az aktív eutanáziát és minden mást értelmetlennek, méltatlannak lát.

Az talán mindenki számára belátható, hogy az nem segítségnyújtás, ha valakitől elvesszük az életet. A betegségben és a haldoklásban a hiteles segítségnyújtás a tünetek enyhítését biztosító ellátás és az emberi közelség. Embertársunkat úgy segíthetjük leginkább a jó halál kegyelméhez, ha kísérőül szegődünk mellé betegségében, földi élete utolsó szakaszában, fogjuk a kezét, felkészítjük a végső útra, mellette vagyunk, enyhítjük fájdalmait, gondoskodunk róla.

Jézus tanításából ismerjük a felszólítást: „hordozzátok egymás terhét”. Ez meghívást jelent a szolidaritásra, különösen is az élet utolsó szakaszában. Az, hogy a beteg mellé állunk, segítünk terhei hordozásában, nemcsak szentírási, hanem ősi, emberi küldetés is. Sokan, akik súlyosan beteg embert kísértek, tanúságot tesznek arról, hogy ezt nagy teherként élték meg, sokszor fogyott el az erejük, de utólag értékes időszaknak látják, amit nem szeretnének kitörölni az életükből, mert sokkal közelebb kerültek a szerettükhöz.

Keresztény hitünk azt tanítja, hogy miként születésünkről, úgy halálunkról sem dönthetünk mi magunk, autonóm módon: tehát elutasítjuk az eutanázia minden formáját. Mert a valódi segítés nem a halálba küldés vagy az élet bármely módon történő megrövidítése, hanem a látszólag nehezebb út választása: ott állni a kiszolgáltatott ember mellett, enyhítve szenvedéseit és segítve felkészülni őt a végső útra. Ferenc pápa éppen erre buzdított minket tavaly áprilisi magyarországi látogatása során: „Együttérzés mindenkivel, különösen azokkal, akiket szegénység, betegség és fájdalom kínoz. Az együttérzés latinul compassio, de ez a szó nemcsak együttérzést, hanem együttszenvedést is jelent!” (Beszéd a Rózsák terén, 2023. április 29.)

Ma, amikor e bonyolult élethelyzetre sokan gyors és egyszerű, éppen ezért könnyen félrevezető és megtévesztő megoldásokat javasolnak, csatlakozva a Szentatya buzdításához, hallgassuk meg a szenvedések során átjutott Bíró László püspök atya szavait és tanúságtételét, és gondolkozzunk el arról, hogy ő miként tudja keresztény módon hordozni betegsége terhét.

Bíró László püspök atya tanúságtétele:

„A mai ember menekül a szenvedéstől, abban csak rosszat lát, pedig az ember keresztény szemmel a szenvedésben ajándékot is láthat. A Jóisten megadta, hogy 920 napot tölthettem egészségügyi intézményekben. Azt tudtam, hogy rengetegen imádkoznak értem.

A műtétek sorozata alatt sokat segítettek a látogatók. Valakitől könyvet kaptam, egy bölcsesség maradt meg belőle: „Isten nem kíván mást tőlünk, mint hogy a szívére hajtsuk a fejünket.” Más valaki Placid atyát idézte: „Szibéria addig volt számomra fogság, míg rá nem jöttem, hogy küldetés.” Aztán egy sok esztendővel korábban olvasott középkori gondolat világított belém, amely szerint a szenvedés nagy útrakelés: Az ember olyan tájakat lát meg, amelyeket korábban sosem vett észre. Valóban, az ember a kiszolgáltatottságában sok mindent észrevesz. Volt idő, amikor nemigen remélhettem, hogy valamikor emberek elé állhatok.

Akkor az a veszély fenyegetett, hogy esetleg mind a két lábamat levágják. Először azokért aggódtam, akik imádkoztak értem. Hitben, hogy tudják feldolgozni azt a csalódást, hogy a sok ima ellenére mégis levágják a lábamat. Igazából több aggodalom nem volt bennem. Annyit tudtam: Isten kezében vagyok és Ő nem ellenségem.

A pandémia alatt napról napra egyedül miséztem. Az ablakom alatt egy gyönyörű platánfa állt. Ott fehérlett előttem törzsével, ott lengette ágait. Egyedül voltam a szentmisén, de jelen volt az egyetemes Egyház és ebben a platánfában jelen volt a teremtett világ.

Teilhard de Chardinnek egy könyve, és annak címe jutott eszembe: „Mise a világ felett.” Aztán jött a lábadozások korszaka, az első szabad mozgásom kerekesszékkel, majd járókerettel, utána mankóval, de még mindig nem remélhettem, hogy önálló létet kezdhetek. Lassan elfogadtam a szociális otthon körülményeit, végül egy konkrét segítség jött, ami elvezetett az önálló léthez. Sok-sok emberi törődést, hozzáértést tapasztaltam meg orvosok, nővérek és sokan mások részéről. Voltak, akik az orvosokért imádkoztak, voltak, akik a nővérekért, persze néha megtapasztalhattam az emberi kiszolgáltatottságot, a figyelmetlenségeket, sőt durvaságokat is, de ezek eltörpültek ahhoz a reményhez képest, hogy talpra állhatok, hogy aktív módon pap lehetek, bár el kell mondanom, hogy a szenvedések idején is tudtam, hogy pap vagyok, élhetek másokért, Egyházamért.

Visszaemlékezve a hosszú betegségre, a mostani korlátolt voltomra is, mennyi szépségtől fosztottam volna meg önmagamat, ha nem kapok erőt mindezek vállalásához. Kívánom, hogy ha valakire rászakad a szenvedés, Istenbe kapaszkodva merje vállalni azt és engedje, hogy embertestvéreinkért imádság fakadjon belőle és fogadja el a segítő kezeket.”

 

Fakadjon belőlünk is imádság a betegekért és a szenvedőkért ezen a napon! Kérjük Istent, hogy adjon szívünkbe részvétet és szeretetet mindazok iránt, aki rászorulnak testi-lelki támogatásunkra!

Budapest, 2024. február 3.

 

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 

 

Dr. Csókay András idegsebész főorvos úr előadása

https://youtu.be/8RfBQLyhYE0